Megjelent a Naplóban 2017-ben, digitális változata elérhető a veol.hu-n:
https://www.veol.hu/kultura/2017/01/kik-vagyunk-es-mit-akarunk
Életem egyik legtanulságosabb története az elefánté. Mindig eszembe jut, amikor az egyik ember véleményt alkot egy másikról, és főleg akkor, ha a benyomások meglepően eltérőek. Hallottam már ugyanazt a személy kedvesnek és barátságosnak, de határozottnak, sőt, erőszakosnak megítélni. A viselkedését nyilván az adott helyzethez, illetve a kommunikációs partneréhez igazította. Egy-egy viselkedésnél azonban sokkal bonyolultabb az illető személyisége, amely még önmaga számára is meglepő fordulatokat vehet. Az elefánt története valójában nem az elefánt története, hanem az őt érzékelő személyeké, az észlelésük korlátairól, és az ebből fakadó ismerethiányról, netán félreértésekről vagy vitákról szól.
Amikor megítélünk valakit, vagy éppen rólunk mondanak mások véleményt, akkor úgy járunk, mint az elefánt, amelyiket egy sötét szobában megtapogatott egy társaság: aki a lábát fogta meg, az hatalmasnak és merevnek nevezte; aki az ormányát fogta meg, az kecsesnek és rugalmasnak látta, aki a farkát fogta meg, az vékonynak és hajlékonynak érzékelte, aki a fülét fogta meg, az nagynak és a laposnak írta le - miközben mindannyian ugyanazzal az elefánttal találkoztak. Mi történne velünk egy hasonló szituációban? Hogyan éreznénk magunkat, ha megérintenénk a kezét annak, akinek eddig a hátát tapogattuk? Hogyan éreznénk magunkat, ha hirtelen összekeverednének körülöttünk az emberek, és mindegyikhez más módon kapcsolódnánk, mint korábban? Képesek és hajlandóak vagyunk-e teljes egészében látni és elfogadni egymást, vagy társunknak csak a nekünk tetsző részére tartunk igényt?
