Tegnap azt vizsgáltuk, hogyan lesznek a magyar zöngétlen mássalhangzókból gyakran zöngések a németben. Ma megnézzük, hogyan lesz a Tímeából Timéjja.
A magyarban a hangsúly minden esetben az első szótagon van: TÍ-me-a, MÁ-ri-a – és ugyanígy a szlovák A-le-na névben is. A német nyelvben azonban nem rögzített a hangsúly helye, így gyakran a második szótag válik hangsúlyossá – különösen, ha az hosszabb vagy nyíltabb magánhangzót tartalmaz. Ez a német nyelv ritmusának és prozódiájának (beszéddallamának) a hatása: ti-MÉ-ja, ma-RÍ-ja, a-LÉ-na.
És mit keresnek itt a „j”-k?
A német kiejtésben gyakori jelenség, hogy két magánhangzó között egy „j” hang jelenik meg: Timéja [tɪˈmeːja], Máríja [maˈʁiːa] (mellesleg az „r” nem pergő, hanem a torokban képzett).
A hosszú „í” után sok beszélőnél egy finom „j”-szerű átmenet is hallható, ami gördülékenyebbé teszi a beszédritmust. Ez a fajta hangátmenet (hiátustöltés) természetes jelenség a világ sok nyelvében. A németben különösen jellemző, hogy az egymást követő magánhangzók közé illesztőhang kerül – főként, ha a szó nem német eredetű.
A magyarban is megfigyelhető a hiátustöltés, különösen a köznyelvi, informális beszédben. Jó példa erre a „tea” szó, amit sokan „teja” formában ejtenek. A magánhangzók közé beszúrt „j” hang segít elkerülni az éles hangközt (hiátust), és gördülékenyebbé teszi a kiejtést.
A névkiejtés ilyen apró eltérései nem hibák, hanem természetes alkalmazkodási folyamatok, amelyek megmutatják, hogyan igazítja az adott nyelv az idegen szavakat a saját fonológiai szabályaihoz – akár tudat alatt is.
A tegnapi cikk: https://neuroom.hu/index.php/kozbeszed/beng-dimeja-jelentkezik-kalandjaim-a-zongekkel.html
